|
Empuja la vaquita
magyar fordítás lásd lejjebb
Un sabio maestro paseaba por el bosque con su fiel discípulo, cuando vio a lo lejos un sitio de apariencia pobre, y decidió hacer una breve visita. Durante la caminata le comentó al aprendiz sobre la importancia de conocer lugares y personas, y sobre las oportunidades de aprendizaje que nos brindan estas experiencias.
La casa era de madera y sus habitantes, una pareja y sus tres hijos, vestían ropas sucias y rasgadas, y estaban descalzos. El maestro se aproximó al señor, aparentemente el padre de familia, y le dijo: - En este lugar no existen posibilidades de trabajo ni puntos de comercio, ¿cómo hacen usted y su familia para sobrevivir?
El hombre respondió calmadamente: - Amigo mío, nosotros tenemos una vaquita que nos da varios litros de leche todos los días. Parte de la leche la vendemos o la cambiamos por otros alimentos en la ciudad vecina, y con la restante elaboramos queso, cuajada y otros productos para nuestro consumo. Así es como vamos sobreviviendo.
El sabio agradeció la información y contempló el lugar por un momento, antes de despedirse y partir. A mitad de camino le ordenó a su fiel discípulo: - ¡Busca la vaquita, llévala al precipicio y empújala!
El joven lo miró espantado y le replicó que ese animal era el medio de subsistencia de la familia. Como percibió el silencio absoluto del maestro, cumplió la orden: empujó a la vaquita al barranco, y la vio morir. Aquella escena quedó grabada en su memoria.
Un día, el discípulo resolvió abandonar todo lo que había aprendido y regresar a aquel lugar para contarle la verdad a la familia y pedirle perdón. Así lo hizo, y a medida que se aproximaba veía todo muy bonito, diferente de cómo lo recordaba. Se sintió triste, imaginando que aquella humilde familia había debido vender su terreno para sobrevivir. Aceleró el paso y, al llegar, fue recibido por un señor muy simpático, al cual preguntó por las personas que vivían en ese lugar cuatro años atrás. El hombre le respondió que allí seguían.
Sobrecogido, el joven entró corriendo a la casa y confirmó que era la misma familia que había visitado algunos años antes con el maestro. Elogió el lugar y le preguntó al señor, el dueño de la vaquita: - ¿Cómo hizo para mejorar este lugar y cambiar de vida?
Emocionado, el hombre le respondió: - Nosotros teníamos una vaquita que cayó por el precipicio y murió. De ahí en adelante nos vimos en la necesidad de hacer otras cosas y desarrollar otras habilidades que no sabíamos que teníamos; así alcanzamos el éxito que sus ojos ven ahora.
Reflexiones: Esta es la realidad de lo que se ha llamado zona de confort. Estamos tan conformes con el estado de cosas que nos rodea que no desarrollamos otras posibilidades. Sólo necesitamos un evento sorpresivo para darnos cuenta de que la seguridad puede ser nuestra peor consejera y de que nos impide ver el horizonte.
(Jaime Lopera Guiterrez, Marta Inés Bernal Trujillo: La culpa de la vaca, Intermedio Editores, Bogotá, 2002.) Lökd le a tehénkét!
Egy bölcs mester hűséges tanítványával mendegélt az erdőben, amikor a messzeségben egy nyomorúságos kinézetű lakhelyet pillantott meg. Elhatározta, hogy betér oda egy rövid látogatás erejéig. Útközben, amíg oda nem értek, tanítványának azt fejtegette, milyen fontos vidékeket és embereket megismerni, és hogy a tanulmányaink adta lehetőségek hozzájuttatnak bennünket ezekhez a tapasztalatokhoz.
A ház fából épült, a lakói egy házaspár három gyerekkel – koszos, rongyos ruhában, cipő nélkül jártak. A mester odalépett a férfihez, aki feltehetően a családfő volt és így szólt: - Ezen a vidéken se munka-, se kereskedési lehetőség nincsen. Hogy csinálják, hogy a családjuk túléljen?
A férfi nyugodt hangon így válaszolt: - Barátom, van egy tehénkék, ez mindennap ellát bennünket néhány liter tejjel. A tej egy részét eladjuk, vagy elcseréljük a szomszédos városban más élelmiszerre, a maradékból meg készítünk keménysajtot, lágysajtot vagy más tejterméket a saját fogyasztásunkra. Így élünk mi túl.
A bölcs megköszönte az információt és még egy pillanatra szemügyre vette a helyet mielőtt elbúcsúzott volna, majd útnak indultak. Az út felénél utasította hűséges tanítványát: - Keresd meg a tehénkét, vezesd a szakadék széléhez, és lökd bele!
Az ifjú tanítvány ijedten nézett mesterére és ellenkezve szabadkozott, hogy de hát ez a család létfenntartásának egyetlen eszköze. Érzékelve azonban mestere ellentmondást nem tűrő csendjét, teljesítette a feladatot: lelökte a tehénkét a szakadékba és látta is elpusztulni.
Egy nap, a tanítvány elhatározta, hogy felhagy mindazzal amit tanult, és visszatér arra a helyre, hogy elmondja a családnak az igazságot és bocsánatot kérjen tőlük. Így is tett. Ahogy közeledett, látja, hogy minden nagyon szép, rendezett, teljesen más, mint ahogy az az emlékezetében élt. Szomorú lett, mert maga elé képzelte, amint az a szegény család eladni kényszerült kis földecskéjét, hogy túléljenek. Meggyorsította lépteit. Odaérkezve egy nagyon kedves úr fogadta, akitől rögtön azon személyek után érdeklődött, akik ezen a helyen éltek négy évvel ezelőtt. A férfi válaszolt neki, hogy még most is ott laknak.
Meglepődve rohant be a házba a tanítvány és meggyőződött róla, hogy tényleg ugyanaz a család él ott, akit mesterével évekkel ezelőtt meglátogattak. Megdicsérte a helyet és megkérdezte a ház urát, a tehénke gazdáját: - Hogy sikerült így megszépíteni ezt a helyet és megváltoztatni az életüket?
A férfi elérzékenyülve így felelt: - Volt egy tehénkénk, leesett a szakadékba és elpusztult. Onnantól kezdve a szükség új dolgokat csináltatott velünk, olyan képességeket fejlesztettünk, amelyekről azelőtt nem is tudtuk, hogy bennünk vannak, s így értük el mindazt a sikert, amelyet most saját szemével is láthat.
Gondolatok a fenti történetről:
Ez bizony az úgy nevezett komfort (vagy kényelmi) zóna valósága. Olyannyira elkényelmesedünk azon dolgok által, amik bennünket körülvesznek, hogy nem fejlesztünk újabb lehetőségeket. Egy meglepetésszerű esemény szükséges ahhoz, hogy észrevegyük, hogy a „biztonság” a mi legrosszabb tanácsadónk lehet, mely megakadályoz bennünket abban, hogy lássuk a horizontot. Fordította: Vass Éva, 2010. jan. 23. Fotó: Vass Éva |