Dél-Amerikai Portal

"A világ legszerencsésebb emberének tartottam magam, mikor lehetőségem nyílt Peruba utazni. A csincsillákról szóló szakdolgozatom színesítéséhez gyűjtött értékes anyagon kívül más csodára is bukkantam: az európai emberek számára alig ismert „tengerimalac-kultusz” rabul ejtett." (Igric Dominika)

Az Andok lejtőin élő indiánok vadon élő tengerimalacok, majd szelídített, tenyésztett változataik húsát fogyasztották már Kr.e. 6000-4000 óta! Tápanyagokban igen gazdag, egészséges, ízletes tengerimalachús fogyasztása segített az indiánoknak az oxigénben szegényebb, kedvezőtlen természeti adottságú területeken történő kemény munkavégzés utáni energiapótlásban. Az őslakosok megbecsülték és tisztelték a tengerimalacokat, házaik körül igyekeztek minél több, nagyobb és szaporább rágcsálókat tartani. Ennek a korai tenyésztési folyamatnak az eredményeként mára a perui és ecuadori népek területenként számtalan háznál tartott, húsáért tenyésztett változatot és fajtát alakítottak ki.
 

Az indiánok háziállatai közül valók az Európában és itthon is olyan népszerűvé vált kedvenceink ősei is. A hegyi népek életének minden fontos állomását végigkísérte a tengerimalac, vagy ahogyan ők hívják: cuy. A kisgyermekek kedves játékszere, a család napi betevője, a háztartás „konyhamalaca”, a nagy becsben tartott jósok titokzatos csontocskái mind-mind a tengerimalacokból váltak a mindennapok szereplőivé. Egy érdekes hagyomány szerint az indián fiúk felnőtté „avatásának” ünnepén a fiatalok egy körben állnak, mindegyikőjüknél egy kis pohár van, a pohár fenekén pedig egy kis tengerimalac-csontocska. A poharakat megtöltik egy nagyon magas alkoholtartalmú helyi specialitással, amit a fiúknak egy húzással ki kell hörpinteni úgy, hogy a csontocska ne maradjon a pohár fenekén. Amíg a csont a kupica alján marad, addig újra kell tölteni az erős italt és addig nem léphetnek át az ifjak a felnőttkor küszöbén! Bizony, nem olyan könnyű azt a kis csontot elsőre kiinni, úgyhogy a férfivá válás sokuk számára a „másnaptól” válik emlékezetes eseménnyé… Ezekről a régi hagyományokról ma már csak kevesen tudnak mesélni az öreg indiánok közül, azonban a tengerimalachús fogyasztás és változatos elkészítési módjai napjainkban is betekintést nyújtanak a turisták számára egy új ízvilágba. Legelterjedtebb elkészítési módja az állat (bőrével együtt való) nyárson ropogós pirosra sütése,- akárcsak mi szoktuk a szilveszteri sült malacot, azzal a különbséggel, hogy az európaiak citromot, vagy almát tesznek a malac szájába, a peruiak viszont sokszor egy fél paradicsomból helyeznek kalapot a cuy fejére. Különböző fűszeres panírokban sütve, illetve parázson, banánlevelek alatt elkészítve is fantasztikus gasztronómiai élményt nyújtanak ezek a pecsenyék.
 
A perui művészeti alkotásokon is látható a tengerimalac visszatérő motívumként. Kr.u. 100 körül a Moche- kultúra kerámiáin fedezhetünk fel tengerimalac ábrázolást. Az érdekes szobrocskák megtekinthetők Limában a Múzeum Archeologica- ban.