Dél-Amerikai Portal

A világ 1988-ban szerzett először tudomást a vándorló, vadászó, gyűjtögető indián törzsről, noha a hatvanas évek második felében már voltak feljegyzések a létezésükről. Húsz éve még 1200-an voltak. Mára alig 500-an maradtak... Közülük 200-an továbbra is őrzik szokásaikat és a dzsungelt járják, Guaviare tartomány északi részén, 300-an pedig San José del Guaviare városba települtek, mint menekültek. 1988-ban azért merészkedtek Calamar városába, mert soraikat influenza tizedelte, és segítségért jöttek, többségükben nők és gyerekek. Volt akinek testét faháncs szoknya védte, volt akinek még az sem, arcukon, testükön festés, fülükben pálcika meg színes madár toll díszelgett, s olyan nyelven kommunikáltak, amit senki sem értett.

Megérkezésükre antropológusok, nyelvészek, újságírók, orvosok lepték el a környéket. Meg akarták mutatni a világnak azt a törzset, amelyet Amerika „felfedezése” után 500 évvel is érintetlenül hagyott a civilizáció. Annak ellenére, hogy már háromezer éve élnek harmóniában a dzsungellel, és csaknem egymillió hektárnyi területet járnak be, most mindenki, aki kapcsolatba lép velük, vadaknak tekinti őket, meg akarják őket menteni, megváltoztatni táplálkozási szokásaikat, életstílusukat, hitvilágukat.

A Nukak Makúk békés, kedves, gyermekszerető emberek. Családok alkotta 10-35 fős csoportokban vándorolnak a dzsungelben, kölcsönösen tisztelik egymást, gyermekeiket a  dzsungel ismeretére és szeretetére nevelik. A csoportok megosztják egymás között az élelmet, az eszközöket, a fegyvereket, hangszereket és a terményeket. Néha bemerészkednek a városlakók háztáji kertjébe és elvisznek onnan terméseket, de ez számukra nem számít lopásnak, mivel a dzsungel mindenkié. Csak annyit vesznek el a természettől (termést és vadat), amennyire szükségük van, amennyit elfogyasztanak, a fákat meg nem vágják ki.

Calamarba érkezésükre rögtön reagáltak a jószándékú városlakók, és fel akarták őket öltöztetni, annak ellenére, hogy a dzsungel magas páratartalma miatt a ruha még betegséget is okozhat nekik. Halomszámra hordták nekik a kinőtt, vagy már nem használatos ruhadarabokat, majd később az egyéb kacatokat. A nukak telephelye már cirkuszi kavalkádra, vagy ami még ijesztőbb, szeméttelepre kezdett hasonlítani. Mindenki „segíteni” akart rajtuk, mindenki jobban tudta, mire van szükségük. A ruhák aztán eldobálva hevertek szanaszét, az ajándék tejportól meg hasmenést kaptak a gyerekek. Szervezetük védtelen a még a gyarmati világban behurcolt betegségekkel szemben, így pl. a kanyaró, hepatitis, influenza végzetes lehet a számukra. Az illetékes egészségügyi szervek nyílvántartása szerint a Nukak Makúk „felfedezésétől” számított első öt év alatt a törzs tagjainak 36%-át vesztette el ezen járványok következtében. A San José-beli kórházban folyamatosan kezelnek indiánokat, akik közül sokan az orvosi ellátás ellenére sem képesek leküzdeni e betegségeket. Vannak továbbá, akik mérgezést kapnak az ivóvíz forrását szennyező mezőgazdasági vegyszerektől.

„A törzset nagy veszteségek érték, betegségek, háborúk, de a legnagyobb fenyegetés továbbra is földjük elvesztése – véli a kolumbiai antropológus, Héctor Mondragón, a Nukak Makúk legjobb ismerője. - A törzs azon a területen vándorol, űzi ősi mesterségét, amelyen a FARC (kolumbiai gerillaszervezet), a paramilícia (félkatonai csoportosulás), és a nemzeti hadsereg csatározik egymással, és nem szabad elfeledkezni a gerillák által ebben a zónában létesített túsztáborokról sem. Így pl. a Nukak Makúk közvetlen közelében szabadította ki a kolumbiai titkosszolgálat Indgrid Betancourt elnökjelöltet és 14 társát a Sakk fedőnevű hadműveletben. Nem újkeletű a Nukak Makúk földjén a háborsúkodás, már vagy 25 éve kénytelenek ennek tanúi lenni. A háború előfutára az illegális drog termelők ültetvényeinek méreggel való lepermetezése volt, minek következtében a cocamezőket a gerillák beljebb telepítették a dzsungelbe, többek között a Nukak földjére. Az itt felállított laboratóriumokba elszegődtek az indiánok dolgozni, becsábította őket a fizetség fejébe kapott élelmiszer választék, melyekkel azelőtt soha nem találkoztak, ill. a nadrágok, zenelejátszók, és a hozzájuk való elemek.”

A Nukak Makúk dámáját fokozza, hogy azok, akik a városba telepedtek, nem akarnak vissza menni a dzsungelbe és minden eltelt nap a „fehér” szokásokat erősíti bennük.  Félő, ha nem sikerül megoldást találni a visszatelepülésükre, és a háborús konfliktus is tovább folytatódik ebben a zónában, akkor a törzs előbb-utóbb eltűnik.

Diego Herrera, a Kolumbiai Történelmi és Antropológiai Intézet igazgatója szerint az addig érintetlen törzsekkel való találkozás visszafordíthatatlan változásokat idéz elő. „Illúzió lenne azt gondolni, hogy ők visszatérnek a dzsungelbe, mi meg szépen elfelejtjük őket. A törzs elvesztheti kultúráját, és fizikailag is megcsappanhat a létszáma. Így a Nukak Makúk sem a régik már. Ugyan még a saját nyelvükön értekeznek egymással, sokan közülük fémpengéjű késre cserélték piranha fog trófeájukat. Riasztó az orvosok tapasztalata is, ugyanis a nukak természetes étrendjük felcserélése „városira” olyan betegségeket hozott rájuk, mint pl. a tuberkolózis. Korábban a gyűjtögetett gyümölcsöket és a frissen elejtett vadakat fogyasztották, ma, a városba települtek a paraszti étrend kalóriadús fogásait és rizst esznek. Az eltelt 20 év alatt megtanultak kekszet, szénsavas italokat, sült krumplit nassolni, melyek azonban nem adják meg szervezüknek azokat a vitaminokat és ásványi anyagokat, amelyekre vándorló életmódjukban a dzsungelben szükségük lenne. Aztán egyes készülékek, mint pl. a zenelejátszó, rádió, elemlámpa - kultúrájuk elvesztésének veszélyét hordozzák.”

Duki Makú akkortájt született, amikor törzsét a nagyvilág felfedezte. Ma 21 éves. Napszemüvegben jár, CD-n vallenatót és reggaetont hallgat, coca-colát iszik, és törzsi nevét átkereszteltette a modern Esneider-re. Azt vallja, hogy szeretne megőrizni egyes törzsi szokásokat, de nem akar lemondani a városi élet kényelméről, így pl. az energiáról, a mobiltelefonról, és mindenek előtt az élelemről, aminek megléte itt nem attól függ, sikeres lesz-e a vadászat.

A kolumbiai kormány programot indított a Nukak Makúk támogatására. 1993-ban egy 632 ezer hektáros rezervátumot létesített részükre a Guaviare és az Inírida folyók közötti területen, melyet tovább szándékozik növelni. Több projektet is indított, ezek megvalósítása azonban kissé nehézkesen megy főleg koordinációs problémák miatt. A törzs fennmaradásának védelme érdekében a Gyermekvédelmi Hivatalnál arról döntöttek, hogy az árván maradt Nukak Makúk gyerekeket magánál a törzsnél helyezzék el, és ne a számukra idegen kultúrájú „fehér” családoknál.

A legjobb szándék és igyekezet ellenére sem sikerült azonban elkerülni azt a tragédiát, ami a Nukak Makúk vezetőjével, „Mow be”-val történt. 2006-ban megmérgezte magát, mert nem sikerült gyors és hatékony megoldást találni arra, hogy törzsét visszavezesse a dzsungelbe.

Mow bét gyermekkorában - miután elvesztette szüleit - telepesek fogadták be, melynek köszönhetően megtanult spanyolul. Amikor felnőtt, elhatározta, hogy visszatér a dzsungelbe. Törzsében ő volt az egyetlen, aki beszélt spanyolul és így a hatóságok tárgyalópartnere lehetett. Mow be még Bogotába is elutazott, hogy kifejezze, a törzse számára kijelölt terület nem elegendő vándorló, vadászó életmódjukhoz, a jelenlegi rezervátumban bezárva érzik magukat. Az eredeti lakhelyüket szeretnék, ami hat havi járásra van, ugyanakkor a törzs öregjei ekkora gyaloglásra már nem képesek, és nem kedveznek ehhez a területen szűnni nem akaró gerillaharcok sem... A Kolumbiai Nemzeti Indián Szervezet (ONIC) azon van, hogy mind az indiánok, mind a kormány által elfogadható megoldás szülessen és a törzs fennmaradjon s megőrízhesse évezredes hagyományait.