Dél-Amerikai Portal

A szolnoki lány, aki hátizsákjával bejárta Dél-Amerikát

A második beszélgetésből kiemelt részlet: Bolívia

 (a 3 beszélgetésből álló teljes interjút a Kolumbia szekcióban olvashatod el)

Peru után Bolívia következett. Sikerült szóba elegyednetek helyiekkel? Könnyen barátkoznak?

Az emberek Bolíviában nekem sokkal szimpatikusabbak voltak, mint Peruban, ott ugyanis végig azt éreztem, hogy két lábon járó bankjegy vagyok. (Sok turistának teljesen más lehet a tapasztalata, ez azonban az én személyes benyomásom). A bolíviaiak nagyon segítőkészek voltak. Egy hostelban bár csak pár szót váltottunk, mégis a tulaj ölelkezve búcsúzott tőlem. Egy másik szálláson meg ebédet csomagoltak nekem amikor lovastúrára mentem, este pedig megosztoztunk a vacsorán - én főztem, a tulaj meg bort hozott. A piacon is jobban szerettem sétálni, az árusok nem  akartak egyből leszedni, sok eladóval percekig beszélgettünk arról, hol is van Magyarország és miben is különbözik Bolíviától. Nyitottak és kedvesek.

Beszámoltál leveledben az uyuni sósivatagról. Milyen egy sósivatag? Hogy képzeljük el? Van illata? Van élővilága? Láttál ott embereket?

A sósivatag tök olyan, mint az Antarktisz lehet, csak meleg van. Amerre szem ellát, csupa fehérség…elképesztően szép! A helyiek onnan termelik ki a sót, kis buckákat emelve ki belőle, hogy kiszáradjon, mert bár nem érezhető, mégis nagy a nedvességtartalma. Nem egy sóhotel áll a sósivatag szélén, de ne valami puccos szállodát képzeljünk el, csak egyszerű házikót, aminek a fala illetve földje sóból van. Ebből egyenesen következik, hogy bogár és csúszó-mászó mentes övezet, mert nem él meg semmi a sóban.

Magában a sósivatagban van egy nagy, hal alakú sziget, amin vulkáni törmelékek és milliónyi ős öreg kaktusz látható. Egyedül itt található élet, ha minimális is - viscuchák ugrándoznak (ezek olyanok, mint a nyuszi, csak rövidebb a fülük és hosszabb a farkuk) és kolibrik repdesnek. A sziget tetejéről fantasztikus kilátás nyílik a hófehér síkságra: miikor több kilométerrel odébb balra vihar tombol, jobbról csak a szikrázó napsütés látszik és semmi nesz nem hallható - ha sikerül megoldani, hogy a társaság többi tagja se szóljon egy szót se. Ez azon kevés helyek közé tartozik, ahová érdemes túrára befizetni, és nem egyedül nekivágni, mert a térkép és iránytű dacára minden évben odavész néhány turista. Nem tudják, hogy vannak mágneses pontok, ahol megbolondul az iránytű és borzasztóan egyszerű eltévedni. És bár naponta több turistacsoport is megfordul bizonyos pontokon, melyekig ha az eltévelyedők már eleve nem találnak el, akkor nekik annyi... Akármennyire is meresztgettem a szemem, a Hal-sziget tetejéről sem bírtam kivenni a dzsipek által kitaposott utat, egyszerűen nem látszik se fentről, se lentről.

A háromnapos túra során nemcsak a sósivatagba vittek el, hanem lagúnákhoz, természetes termálfürdőhöz, gejzírekhez, vulkánokhoz. Egy álomkirándulás!

Bolíviában az esős időszak kellős közepén jártál. Milyennek tapasztaltad? Elbújnak az eső elől az emberek? Vagy mintha mi sem történne, mindent ugyanúgy végeznek, mint amikor süt a nap?

Az eső mintha ott sem lenne. Bolíviában is sikerült kifognom a karneváli időszakot, ami annyit tesz, hogy bár még vagy két hét volt az ünnepig, az iskolás gyerekek vízzel töltött lufikkal dobálják jó esetben egymást, rossz esetben akit érnek - akár esik akár nem. Ahogy Angliában a pékség, a női divatárubolt vagy a számítógép szaküzlet sarkában mindig áll egy tartó, amiben esernyők vannak, ugyanúgy Bolíviában is minden boltban esőkabátot lehet venni. Olcsó, egyszerű. Ha leszakad az ég, akkor csak annyi a különbség, hogy eresz alá húzódnak, de egy snassz kis eső nem állítja meg az életet.

Az utak állapotát hogyan befolyásolja egy-egy kiadós eső?

Nagyon, lévén, hogy rengeteg út, földút. Egy éjszakai utazás során kaptam azon magam, hogy éjfél környékén megálltunk gyakorlatilag a semmi közepén, balra hegyoldal, jobbra szakadék, előttünk kígyózó busz- és kamionsor. Leszálltam, hogy megnézzem, mi történt és olyan egy km-rel előrébb láttam, hogy leszakadt egy híd az eső miatt. Elhűlten néztem, ahogy az egyik első busz tini utasai, bontják a hegyoldalt és a kövekből próbálják nagyjából összerakni a hidat. Az egész olyan abszurdnak tűnt, ahogy a sok helyi ember álldogál, senki nem szitkozódik, a srácok építgetnek, az eső esik, s csak néhány zseblámpa világít… Ennél már csak az volt abszurdabb, mikor kb. három óra elteltével nagyon lassan és nem túl biztosan, de nekiindult a kocsisor. A buszok egyenként, utasok nélkül mentek át a hídon, előttük valaki kiabálva instruálta a sofőrt egy zseblámpával hadonászva, de végül sikerült. Nagyon furcsa érzés volt. Elképzeltem, hogy az itthoni sofőrök, akik rendre szidják az utakat, mihez kezdtek volna egy ilyen szituációban. Meg az utasok vajon Európa melyik országában fogadták volna ilyen nyugodtan az egészet?...

Az interjút készítette: Vass Éva, 2009. jún. 27.

Fotók: Nagy Georgina

További fotók: a www.amazoniaportal.com Képgalériájában