Dél-Amerikai Portal

100 éves korában elhunyt Dél-Amerika legendáshírű entográfusa, antropológusa, kutatója, Claude Lévi-Strauss

A jelen összeállítással emléket szeretnék állítani a dél-amerikai indián törzsek kiváló kutatójának, a strukturális antropológia atyjának, századunk legnagyobb etnológusának, Claude Lévi-Straussnak.

Claude Lévi-Strauss Brüsszelben született, elzászi francia szülők gyermekeként 1908. november 28-án. Édesapja középosztályba tartozó, vallását elhagyott zsidó művész volt, aki a művészetek szeretetét, valamint szkepticizmusát fiára is átörökítette. Annak ellenére, hogy Lévi-Strauss a párizsi Sorbonne Egyetemen először jogot tanult, s végül filozófusként végzett, hamar meghódította szívét az antropológia.

Lévi-Straussnak, a Sao Paulo Egyetem szociológia vendégtanáraként (1935-39 között) nyílt először lehetősége indián törzseket felkeresni. 1937-ben öt hónapnyi tereptapasztalatot tudhatott maga mögött, s ez teljesen megváltoztatta a primitív népekről alkotott véleményét. Azt gondolta, hogy tudatlan, statikus kultúrába merevedett automatákkal fog találkozni. Ehelyett azonban valóságos emberekre lelt, akiket magával egyenrangúnak kellett elismernie. Rádöbbent, hogy azok igen kifinomult elképzelésekkel rendelkeznek mind a társadalomról, mind a halálról.

Lévi-Strauss első antropológiai tanulmánya egy 45 oldalas cikk volt a bororo indiánok társadalomszervezetéről, mely 1936-ban jelent meg. Elhagyva az egyetemet, 1938-ban egyéves expedícióra indult Brazília szívébe. A nambikuara és a tupi indiánokról szóló cikkeinek anyagát ekkor gyűjtötte. Az itt szerzett élményeit dolgozta fel a nyugati gondolkodást alapvetően megváltoztató Szomorú trópusok (megjelent: 1955-ben) című lírai, életrajzi ihletésű könyvében, amely a világhírt hozta meg számára. „Ki nem állhatom az utazásokat meg a felfedezőket. És lám, most mégis arra készülök, hogy leírjam expedícióm történetét.”- ezekkel a gondolatokkal indítja nagysikerű könyvét, hűen önmagához, és a modern antropológia nagy mestereként fejezi be.

Lévi-Strauss ráébredt arra, hogy ezen indián közösségek a maguk módján tökéletesen ismerik környező világukat, valamint hogy ez az ismeretanyag semmivel sem kevésbé teljes, mint a "modern világ" egy másik módon, másik felfogásban teljes világszemlélete. Hangsúlyozta, hogy a kultúrák, a nyelvek - legyenek bár nagyon sokfélék - ugyanannak az emberiségnek a kultúrái, kommunikációs eszközei. Lévi-Strauss többször is csalódását fejezte ki az állítólag civilizált Nyugat vállalatai által letarolt kultúrák megsemmisítése miatt

Boglár Lajos kiváló magyar etnográfus (1929-2004) a következőket írta Lévi-Strauss Szomorú trópusok c. könyvéről. „Ez a megejtő módon megírt könyv váltotta ki több szakember, többek között Edmund Leach bírálatát. Röviden erről annyit, hogy szemére vetették: kutatóútjai nem igazi terepmunkák, hiszen csak néhány hetet töltött egy-egy indián csoportnál, azonkívül nem tanult meg egyetlen törzsi nyelvet sem, ami nélkül igazán nehéz pontos adatokhoz jutni, például a mitológia terén. Azt is kifogásolták, hogy kutatóútja kezdetén kialakított modelljén, pontosabban munkahipotézisén nem változtatott.

Arról van ugyanis szó, hogy Lévi-Strauss -más antropológusokhoz hasonlóan - azt vallotta: a kutatónak a terepen lehetősége van arra, hogy egy „redukált modellt” alakítson ki, azaz egyetlen embercsoport vizsgálatából megtudja, mi az általános az emberiségben. A francia tudós minden művében állította, hogy a megfigyelő (az etnológus-antropológus) az idegen közegben szerzett első benyomások alapján megteremt egy közvetlen és egyszerű modellt, ami egy hiteles néprajzi valóság megfelelője. Pedig - s ez a bírálat lényege - a szóban forgó kezdő vagy indító modell lényegében csak hipotézisek és benyomások keveréke.

Ezzel kapcsolatban azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy Lévi-Strauss számára a legfontosabb az volt, hogy személyesen tapasztalhatta: bár az emberi társadalmak empirikusan különböznek, az egység abban mutatkozik meg, hogy az emberi gondolkodás lényegében mindenütt egyforma. S még valami: ha Lévi-Strauss betartja az íratlan szabályt, és korrigálja első benyomásait, valószínűleg nem születik ilyen szép könyv...”

A II. világháború kitörése után Lévi-Strauss Brazíliából visszatért Franciaországba és egy évig katonai szolgálatban állt. A német megszállás után Martinique-re, majd Puerto Ricóba utazott. Végül New Yorkba emigrált 1941-ben, ahol Robert Lowie és Alfréd Metraux állást szerzett számára a New School for Social Research -ben.

Az Egyesült Államokban alapozta meg antropológiai elméletét és módszertanát, illetve kezdett érdeklődni a strukturális nyelvészet iránt. 1948-ban visszatért Franciaországba, és még ebben az évben doktori fokozatot szerzett „A rokonság elemi struktúrái” és „A nambikuara indiánok családi és társadalmi élete” című műveivel. 1949-ben a Musée de l'Homme igazgatóhelyettese lett. Ezután az École pratiqe des Hautes Études egyik vezetője, ahol az írástalan népek összehasonlító vallástudományi tanszékét foglalta el. Ebben az időben Lévi-Strauss már Franciaország legnagyobb hatású antropológusának számított, és igen sok tanítványa, követője volt. 1958-ban megjelent Anthropologie structurale [Strukturális antropológia] című tanulmánygyűjteményében az emberi gondolkodás szerinte egyetemes érvényűnek tekinthető általános rendezőelveit vizsgálta.

1959 óta lenyűgözően sok könyvet és cikket jelentetett meg. 1960-ban közzétette La geste d’Asdiwal [Asdiwal története] című mítoszelemző tanulmányát; 1962-ben jelent meg egy könyve a totemizmusról, valamint a La pensée sauvage [A vad gondolkodás]. Az 1960-as években belekezdett egy nagyszabású munkába, aminek az eredményeképpen Mythologiques közös cím alatt négy kötet jelent meg: a Le cru et le cuit [A nyers és a főtt] 1964-ben, a Du miel aux cendres [A méztől a hamuig] 1967-ben, a L'origine des maniéres de table [Az étkezési szokások eredete] 1968-ban és a L'homme nu [A meztelen ember] 1971-ben. Lévi-Strauss, aki a jelentésárnyalatok nagy kedvelője, minden munkáját bőségesen megtűzdelte homályos utalásokkal, szójátékokkal. Aki meg akarja érteni módszerét, kezdje a Mythologiques köteteivel.

Lévi-Strauss 1969-ben a New York Times riporterének azt nyilatkozta, hogy azért foglalkozik a primitív kultúrákkal, mert nem kedveli azt a századot, amelybe beleszületett. Kortársai közül egyesek ugyanis olyan „pszichológiai és erkölcsi mérgeket rejtegetnek”, amelyek embertársaik halálát okozzák. - Lévi-Strauss egész munkássága ezen az alapgondolaton és az összefüggések felfedezésének ragyogó képességén nyugszik.

1959-1982 között a nagy presztízsű párizsi College de France kutató tanáraként dolgozott. A szociál-antropológiai tanszékén tanított nyugdíjba vonulásáig, 1982-ig. 1973-ban választották a Francia Akadémia tagjává.

Félénkségéről, operaimádatáról és a japán civilizáció iránti szenvedélyéről híres iskolateremtő személyiség volt, aki nagy népszerűségnek örvendett tanítványai körében, de az utóbbi években visszavonultan élt Párizsban.

Lévi-Strauss tudományos munkájáról

Juan Camilo Niño, bogotai antropológiai szaktekintély a következőképpen méltatta a kiváló tudós munkásságát. A strukturalizmus „hozzávalói” készenálltak Lévi-Strauss tudástárában, azaz a hagyományos francia filozófia és szociológia alapos ismerete, szenvedélyes antropológiai terepmunka tapasztalata, a strukturális nyelvészet innovatív gondolatai, továbbá Freud pszichoanalízis tanításai. Ezen „hozzávalók” érlelték meg hitvallását, melyhez élete végéig hű maradt

1. A társadalmi jelenségek társadalmi rendszerekbe integrálódnak

2. A társadalmi rendszereken belül nem az azokat alkotó elemek a fontosak, hanem a kapcsolatok, melyeket ezen elemek őríznek egymás között.

3. A kapcsolatok, melyek az elemeket tartják fenn, nem tudatosak.

4. A társadalmi rendszerek szervezése törvények játékát eredményezi, melyek lehetnek írottak vagy íratlanok.

Véleménye szerint az egyes népek közti látszólagos életmódbeli különbségeket nem kell figyelembe venni, mert az emberi gondolkodás struktúrája azonos, csak az elrendeződés különbözik.

Munkássága három nagyobb területre koncentrálódott:

1. a rokonsági rendszerekkel kapcsolatos kérdésekre, ahol jelentős szerepet tulajdonított az affinális (vagyis házasság után szerzett) rokonságnak és a duális szervezetnek,

2. másodsorban az ember mentális folyamataira,

3.  és végül a mítoszokra, melyek szoros kapcsolatban állnak a mentális folyamatokkal.

Lévi-Strauss alapvető tudományos problémája a vallási valóság és a mögötte megbúvó emberi gondolkodás szerkezetének alakulása a primitív népek, az írás előtti kultúrák világában. Első lépésben, brazíliai anyaga alapján a rokonsági struktúrák által tagolt archaikus társadalom nyelvi és kommunikációs rendszerét vizsgálta, tudattalan logikai struktúrák nyomait vélve felfedezni azok szerkezetében. Ebből építette fel a vad gondolkodás (le pensée sauvage) fogalmát, amely a régiek gondolkodását egy asszociációs és metaforikus logikára és az arra épülő mágikus-totemisztikus magatartásra, mint az ősi vallás formájára vezette vissza. Az archaikus gondolkodásról és a vallási valóság őstörténetéről vallott nézeteinek összefoglalását végül a mitológiákról írott, elsősorban amerikai indián anyagot feldolgozó könyvsorozatában tárta az olvasók elé, azt a tézisét támasztva alá, hogy a mítoszok nyelve egy olyan "ősvallás" kommunikációs valóságára utal, amelyben a valóság és annak grammatikai interpretációja sajátos logikán kívüli kapcsolatban van egymással.

Szemelvény Lévi-Strauss Gondolatok a szabadságról c. művéből

"...Mi néhányan a nagyon kicsi, nagyon alacsony technikai-gazdasági színvonalú társadalmak tanulmányozásával foglalkozunk, amelyeknek intézményei is nagyon egyszerűek. Arra nincsen sok bizonyíték, hogy ezek a kisközösségek valamiképp a történelemelőtti társadalmak másai volnának, ám lecsupaszított szerkezetükkel még így is világosabban mutatják meg a bonyolultabb társadalmaknál, hogy mik is a mozgatórugói minden társadalmi életnek, és hogy mik minden társadalmi élet legalapvetőbb feltételei.

 Márpedig megfigyelték, hogy ahol még fennmaradtak ezek a kistársadalmak, ott a közösség tagjainak száma sohase kevesebb negyven, és sohase több kétszázötven főnél. Amikor negyvennél alacsonyabb a lélekszám, az adott kisközösség egy bizonyos idő múlva eltűnik; amikor viszont kétszázötven fölé emelkedik, kettészakad. Minden arra vall, mintha két - negyven főnél nem kevesebb, kétszázötven főnél nem magasabb lélekszámú - csoport életképes volna, de egy - mondjuk - négy-ötszáz fős csoport már nem.

 A gazdasági okok csak részben adnak magyarázatot a jelenségre. Fel kell tehát tételeznünk, hogy a mélyben más, társadalmi-morális okok is közrejátszanak benne, hogy a jelzett határok között mindig megmarad az egy közösségbe tartozók száma az optimálisnak is nevezhető tartományban. Így lehetne kísérleti úton is bebizonyítani, milyen elemi szükséglete az embernek, minden embernek, hogy különféle kisközösségekben éljen; ezek, persze, össze is foghatnak, mihelyt kívülről támadás éri őket. Ha közös történelmen, ha (a nyelvjárási különbségek ellenére is) közös nyelven és közös kultúrán alapszik, az apró szolidaritások együtteséből ezekben a társadalmakban (bár nyilván másutt is) még egy olyan nagyobb léptékű összefogás is megszülethet, mint amilyen a nemzeti szolidaritás…”

Forrás: Gondolatok a szabadságról / Claude Lévi-Strauss [ford: Ádám Péter] = Nagyvilág 35. 1990. 4. p. 573

Szerkesztette: Vass Éva

 2009. nov. 10.