Dél-Amerikai Portal

A világ 1988-ban szerzett először tudomást a vándorló, vadászó, gyűjtögető indián törzsről, noha a hatvanas évek második felében már voltak feljegyzések a létezésükről. Húsz éve még 1200-an voltak. Mára alig 500-an maradtak... Közülük 200-an továbbra is őrzik szokásaikat és a dzsungelt járják, Guaviare tartomány északi részén, 300-an pedig San José del Guaviare városba települtek, mint menekültek. 1988-ban azért merészkedtek Calamar városába, mert soraikat influenza tizedelte, és segítségért jöttek, többségükben nők és gyerekek. Volt akinek testét faháncs szoknya védte, volt akinek még az sem, arcukon, testükön festés, fülükben pálcika meg színes madár toll díszelgett, s olyan nyelven kommunikáltak, amit senki sem értett.

Megérkezésükre antropológusok, nyelvészek, újságírók, orvosok lepték el a környéket. Meg akarták mutatni a világnak azt a törzset, amelyet Amerika „felfedezése” után 500 évvel is érintetlenül hagyott a civilizáció. Annak ellenére, hogy már háromezer éve élnek harmóniában a dzsungellel, és csaknem egymillió hektárnyi területet járnak be, most mindenki, aki kapcsolatba lép velük, vadaknak tekinti őket, meg akarják őket menteni, megváltoztatni táplálkozási szokásaikat, életstílusukat, hitvilágukat.

A Nukak Makúk békés, kedves, gyermekszerető emberek. Családok alkotta 10-35 fős csoportokban vándorolnak a dzsungelben, kölcsönösen tisztelik egymást, gyermekeiket a  dzsungel ismeretére és szeretetére nevelik. A csoportok megosztják egymás között az élelmet, az eszközöket, a fegyvereket, hangszereket és a terményeket. Néha bemerészkednek a városlakók háztáji kertjébe és elvisznek onnan terméseket, de ez számukra nem számít lopásnak, mivel a dzsungel mindenkié. Csak annyit vesznek el a természettől (termést és vadat), amennyire szükségük van, amennyit elfogyasztanak, a fákat meg nem vágják ki.

Calamarba érkezésükre rögtön reagáltak a jószándékú városlakók, és fel akarták őket öltöztetni, annak ellenére, hogy a dzsungel magas páratartalma miatt a ruha még betegséget is okozhat nekik. Halomszámra hordták nekik a kinőtt, vagy már nem használatos ruhadarabokat, majd később az egyéb kacatokat. A nukak telephelye már cirkuszi kavalkádra, vagy ami még ijesztőbb, szeméttelepre kezdett hasonlítani. Mindenki „segíteni” akart rajtuk, mindenki jobban tudta, mire van szükségük. A ruhák aztán eldobálva hevertek szanaszét, az ajándék tejportól meg hasmenést kaptak a gyerekek. Szervezetük védtelen a még a gyarmati világban behurcolt betegségekkel szemben, így pl. a kanyaró, hepatitis, influenza végzetes lehet a számukra. Az illetékes egészségügyi szervek nyílvántartása szerint a Nukak Makúk „felfedezésétől” számított első öt év alatt a törzs tagjainak 36%-át vesztette el ezen járványok következtében. A San José-beli kórházban folyamatosan kezelnek indiánokat, akik közül sokan az orvosi ellátás ellenére sem képesek leküzdeni e betegségeket. Vannak továbbá, akik mérgezést kapnak az ivóvíz forrását szennyező mezőgazdasági vegyszerektől.